emlékezés

Tegnap vásárlás közben a férjem beledobott a kosárba két Melba kockát. Régen láttam már ilyet. Elsőre az ára volt amin meglepődtem, talán 60forintba került. Aztán eszembe jutott anyukám, aki sokszor felemlegette egyik nagynénémet, aki arról volt híres, hogy három gyereke volt és soha nem tudott kijönni a pénzből, mindenkitől kölcsön kért. Bezzeg fizetésnapon megvett vagy 30 Melba kockát is, nem törődve a hónap végével. Akkor ha jól emlékszem 90 fillérbe került egy.
Én pedig elgondolkodtam, hogy milyen messze is vagyunk már ettől. Ha ma az emberek pénzhez jutnak, vesznek egy tv-t, vagy egy autót részletre és nem gondolkodnak rajta, hogy miből fogják kifizetni. No persze tisztelet a kivételnek.
Én már tavaly elhatároztam, hogy decemberben már a közelébe sem megyek egyetlen bevásárló központnak sem. Ehhez igyekszem tartani is magam. Ma megvettem az utolsó könyvet, ezzel mindenki le van tudva, már csak a főzéshez kell vásárolni. Nem akarok részt venni a tolongásban, idegeskedésben, ami ünnepek előtt van a boltokban. Remélem, hogy idén sem az ajándékokon fog múlni, hogy boldog karácsonyunk legyen. persze azért az is lesz, főleg a kicsiknek, de nem szeretném, ha ez lenne a lényeg.
Az első gyertyát már meggyújtottuk, még van sok takarítás hátra és aztán már csak várom, hogy a gyertyagyújtásnál együtt legyen majdnem az egész család. Sajnos most is fognak hiányozni Heniék és anyukám sem lehet már velünk, de nagyon sokat fogunk gondolni Rájuk.

kicsit korábban kinyílt a kaktuszom

készülnek a díszek

Kis kikapcsolódás takarítás közben

Egész hét végén próbáltam rendbe tenni a lakást, ami persze nem ment könnyen, főleg, hogy Beáék itt voltak szombaton. Benedeknek nagyon tetszett az új fürdőszoba, futkározott benne körbe körbe és kiabált papa, zene. Hát zene az nincs, de egyébként nagyon élvezzük, tetszik mindenkinek.
Na és ott legalább rend van, a többi meg majd elkészül lassan.
Ma már délelőtt elmentem tornázni, két hét után kicsit megerőltető volt, délután pedig kiállítás megnyitóra mentünk Beával. Azt gondoltam, mikor a meghívót küldték, hogy úgysem lesz kivel elmennem, de Bea nagyon örült a lehetőségnek, így hát szépen kiöltöztünk és elmentünk a Műcsarnokba. sajnos hely már nem volt mire odaértünk, csak álló, ezért végig kellett állni az egy órás megnyitót, ami nagyon érdekes lett volna, ha kényelmes cipőben megyünk. Így kicsit nehezen viseltük.
Ami azután következett, az viszont megérte, mert a kiállítás nagyon tetszett.
Címe Az első aranykor
Ferenc József uralkodásának ideje, aki épp most száz éve halt meg és mint megtudtuk róla, nagy mecénás és műkedvelő volt.
Az én kedvenc képeim: Lotz Károly, Munkácsy Mihály, Szinyei Merse Pál, Mednyánszky László,a külföldiek közül pedig a lengyel Matejko,  ill. sok olyan is volt, akinek a nevét még nem is hallottam.
Érdemes elmenni a Műcsarnokba és megnézni, mert ezek a képek csak most láthatók így egyben, ilyen alkalom nem lesz többet.

Munkácsy

Lotz

Hihetetlen de ez is Munkácsi, egyik utolsó képe

Fürdőszoba felújítás /vége?/

És igen, ma vannak itt utoljára a munkások, még várom az ajtóst, mert még nincsen ajtónk, de a többi kész és már zuhanyoztam is. Az eredmény pedig nagyon tetszik, így azt mondom, hogy megérte a várakozást, most már csak rám vár egy nagy, átfogó takarítás, remélem karácsonyig kész leszek vele.
Ami ugyanis van a lakásban, azt mindent le kell pakolni, mert a por mindenhová befészkelte magát.
Pedig mindent lefóliáztak, de mégis. A por előtt nincs akadály. Nekünk eleve nem volt a konyhán ajtó, ezért a konyha a legporosabb. Ami annyiból jó is, hogy most aztán úgyis mindent le kell pakolni, lehet kicsit szelektálni. Nem irigylem magam, de már legalább lehet a nap végén fürödni. Ez is valami.

Fürdőszoba felújítás 3

Nem csökkent, sőt csak nőtt a káosz. Persze azért a munka halad, csak a munkások kezdik fokozatosan belakni a lakást, én pedig úgy érzem, mint ha betolakodó lennék a saját otthonomban.
Egyszer csak vége lesz, de lehet, hogy én vagyok egyre türelmetlenebb, vagy csak nehezebben viselem, hogy egész nap nekem kell alkalmazkodni vadidegen emberekhez, akik persze nagyon rendesen dolgoznak közben, csak....
Ezért aztán mivel mást nem tudok tenni, befejezem az összes félbehagyott kötésemet. konyhába nem férek be, mosni nem tudok, hát marad ez. Néha azért itt hagyom őket, mikor már nagyon nem bírom. Ma már leszerelték a wc-ajtót is és közölték, hogy ma egyáltalán nem lehet rálépni a kőre. Még jó, hogy Benedeknek szereztem egy bilit, azt valahogy ki tudjuk önteni. Ha belegondolok, hogy régen még ez mennyire nem volt probléma, de nagyon meg lehet szokni a kényelmet.
Azért nagyon szépek leszünk, csak legyen már egyszer kész. Akkorát fürdök, ja és cicát is gyorsan megfürdetem, mert olyan poros, hogy csak na.

Fürdőszoba felújítás2.

Eltelt egy hét és kezd kialakulni a kép. No nem, még nincs fürdőszoba, de már legalább látszik, hogy milyen lesz majd, ha elkészül. A fiúk nagyon rendesen dolgoznak 8-tól 4-ig szinte megállás nélkül,, én továbbra is bezárva a nappaliba a cicával, de már nagyon nem bírom a port. Bár mihez nyúlok, minden koszos, poros, pedig azzal kezdték a munkát, hogy mindent lefóliáztak.
A házból eddig kétszer szóltak már be, de mindegy, kibírjuk, remélem, hogy már nem lesz több probléma. Még nem látom teljesen tisztán, hogy milyen lesz a végeredmény, még tükröt kell rendelni, üveg elválasztót és még sok minden hiányzik, de bízom benne, hogy a hét végére már nagy haladás következik be. Kicsit kényelmetlen ugyanis átjárni fürödni Beáékhoz, még ha nem is laknak messze.
Nem is hinné az ember, hogy milyen nehéz mosakodni, fogat mosni konyhai mosogatóban. Karácsonyig csak elkészülök a portalanítással, meg a mosással, mert minden függönyt, takarót ki kell mosni, minden poros lett.
Néha már annyira nem bírom, hogy itt hagyom őket néhány órára, én pedig lemegyek egy kis friss levegőt szívni. Szegények, ők nem mehetnek el, de hát őket ezért fizetjük.

Ilyen volt

Most itt tartunk

Fürdőszoba felújítás

Rég óta tervben van már, hogy felújítjuk a fürdőszobát. Végre megtaláltuk a megfelelő embereket, a terv is nagyjából megszületett, de így is elég sokat kellett várni, míg ideértek. A hét elején végre nekifogtak. Már első este úgy éreztem, hogy biztos hogy én ezt akartam? Borzasztóan zavar, mikor minden a feje tetején áll a lakásban, semmit nem lehet megtalálni, de ez még csak a kezdet volt. Első nap csak bontottak, volt sok por és nagy zaj, úgyhogy lehet cicát a végén pszichológushoz kell majd vinni, mert egész nap ki sem mer bújni az ágy alól. Tegnap már ott tartott, hogy a véletlenül kicsepegett vizet nyalta fel a padlóról, mert nem mert kimenni inni.
Második nap lezárták a fűtést, kiszerelték a wc-t, na még az is izgalmas volt. Még jó, hogy Beáék itt laknak pár utcára. Én egész nap bent ültem a szobában és kötöttem, mert ahányszor kijöttem, mindig azt éreztem, hogy útban vagyok. Jobb lett volna eltűnni valahová, de azért itt kellett lenni, mert voltak néha kérdéseik. Aztán kiderült, hogy a konyhaszekrényből is ki kell pakolni, no de hová? Ez már szinte megoldhatatlan feladatnak tűnt, de sikerült.
Este rendeltünk egy pizzát és csináltunk egy kis helyet a konyhaasztalon, amit portalanítottunk.
Ma már elvileg elkezdik visszaépíteni a fürdőszobát és van wc.
Képek is lesznek majd, mert dokumentálom az egészet. Most itt tartunk. Remélem, hogy a végeredmény mindenért kárpótol majd.

Halottak napja, Mindenszentek jav./

A dédinél, akivel Benedek nem is találkozhatott és az én nagymamámnál

A dédipapánál

A kis gyertyagyújtó

    Nem vagyok egy temetőbe járó, mert úgy gondolom, hogy emlékezni úgy tudunk a szeretteinkre, ha sokat gondolunk rájuk és beszélünk róluk, amíg az emlékeink engedik. Amúgy meg azt vallom, hogy addig gondoskodjunk egymásról, figyeljünk egymásra, amíg élünk, mert utólag már hiába visszük a virágot a temetőbe.

    De.. visszaemlékszem arra, hogy mikor gyerekek voltunk, mennyire szerettünk a nagymamámmal kimenni a Köztemetőbe, mert ősz volt, rengeteg gesztenyét lehetett gyűjteni, szép leveleket találni és amíg ő igazgatta a virágokat, sepregetett a sír körül, mi érdeklődve olvasgattuk a sírfeliratokat, néztük, hogy ki mikor született, meddig élt és semmi rossz érzésünk nem volt ezzel kapcsolatban.

    Most, hogy már unokástól megyünk a temetőbe, újból átéltem ezeket az élményeket, ahogy gyűjtögettük a szép őszi leveleket, gyertyát gyújtottunk közösen, sétáltunk a szépen feldíszített sírok között és azt gondoltam, hogy igen, ez az élet rendje, itt a következő generáció, akik majd folytatják utánunk, ha mi megmutatjuk nekik, hogy ez is egy szép hagyomány, gondoskodni a szeretteinkről akkor is, ha már nincsenek köztünk. Elhatároztam, hogy ha már kicsit nagyobbak lesznek, akkor pedig sokat fogok nekik mesélni a dédnagymamájukról, a dédnagypapájukról, akik sajnos már nem élhették meg az ő születésüket, de hiszem, hogy azóta is itt vannak körülöttünk és vigyáznak ránk és az én nagymamámról is akire sajnos már csak én emlékszem.