Elmúlt a karácsony, sőt a szilveszter is és örülhetnénk az új évnek, de sajnos nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretnénk. Van egy unokám, aki lassan 5 hónapos lesz és még csak egyszer láttam egy hétig, amikor még egészen picike volt. Persze tartjuk a kapcsolatot telefonon, képeket is látok róla, de azért ez nem ugyanaz, mint ha itt lenne. Ezt csak az értheti meg, aki hasonló helyzetben van. Ráadásul én a munkám során egész nap ilyen kicsikkel vagyok körülvéve, akiket nagyon szeretek, de nem kárpótolnak azért, hogy Borkát kicsit megölelgethessem. Most karácsonykor pedig elmentek még messzebbre, ahol néha még telefonon sem érhetők el. Mellé még jött az is, hogy anyukám, aki folyamatosan egyre rosszabb állapotban van, bekerült a kórházba és napról napra egyre gyengébb. Nagyon várja haza Henit, Borkát, de nem tudom, hogy sikerül -e még látnia őket. Néha már látom rajta, hogy kezdi feladni a reményt. Közben persze örülnöm kellene, mert nem sokára megszületik a másik unokám, aki remélhetőleg itt marad mellettem, elérhető távolságban és örülök is. Tudom, hogy ez az élet rendje, hogy születünk és elmegyünk, de nagyon nehéz akkor is elfogadni.
Sajnálom, hogy ilyen szomorúra sikerült ez a bejegyzés, de most csak ilyen borús gondolataim vannak.
Az azért biztató, hogy nagyon sok új kisbaba születik a környezetünkben és kívánok nekik nagyon szép jövőt és boldog éveket, hiszen ők a mi jövőnk zálogai.
