Én és a zene

Néhány napja a Facebook  oldalán bejelöltem, hogy milyen zenéket szeretek. Ahogy így összeválogattam, el is gondolkodtam rajta, hogy milyen érdekes és vegyes ez a skála, amit én hallgatok. Minden hangulatra van bizonyos zeném, pl. reggel munkába menet általában Cseh Tamás dalait szeretem, ha kicsit fel akarom dobni a hangulatomat, akkor francia sanzonokat, mondjuk Dalidától hallgatok. Hazafelé jövet már inkább szóba jöhet a Quimby, vagy Szabó Balázs bandája, de a Kistehén zenekar is.

 
Mindig meglep, ha valakinek megemlítem, mondjuk a Quimbyt és azt mondja, hogy nem ismeri, hát hogy lehet az? Persze tudom, hogy ezer zenekar van és különböző ízlések és ez így van jól, de hogy valaki ne ismerje a Most múlik pontosant? Hát ez azért hihetetlen. Vagy nem? 

Persze a komoly zenék közül is vannak kedvenceim. Azért azt ritkábban hallgatom, de tudom, hogy vannak, akik csak azt hallgatnak.

Más. Mostanában nagyon szeretem a hangoskönyveket, főleg akkor, ha az író saját maga olvassa fel őket. Annak mindig valami különös varázsa van. Ilyen pl. Szabó Magda életrajzi regénye, vagy Albert Györgyi, ahogy elmeséli életét és küzdelmét a depresszióval. Sajnos már csak az éteren keresztül.
Az olvasást és a könyveket azért nem fogom soha lecserélni, mert annak különös varázsa van számomra, hogy kézbe vehetek egy könyvet, mint legutóbb Tóth Krisztina Akvárium című könyvét, amit nem akartam elhinni, hogy már vége, szerettem volna, ha még folytatódik tovább. Remélem sok ilyen jó könyvhöz lesz még szerencsém.
Szívem szerint most tennék ide egy kis Quimbyt, de sajnos nem tudom hogy kell. Végül mégiscsak sikerült, ha nem is pont úgy, ahogy akartam.

Quimby - Lámpát ha gyújtok / Kaktuszliget

Visszaköszön a gyerekkor

Ma egy fura élményben volt részem.

 Gyerekkoromban a VII. kerületben laktunk, egy körfolyosós régi házban, ahol mindenki mindig tudta, hogy mi történik a másik családban, ki mit főz, kihez jönnek vendégek, stb. Pár lakással arrébb lakott egy család, ahol az idősebbik fiú fogyatékos volt, akkoriban fél füllel úgy hallottam, hogy fogós szülés volt.

Akkor még nem tudtam, hogy ez mit jelenthet, de valami szörnyűségnek tűnt. Pityunak hívták és pár évvel volt csak idősebb nálam. Nem sok vizet zavart, illetve mégis, mert az osztálytársaim nem mertek hozzám feljönni, ugyanis a lányokat elkapta a lépcsőházban és meg akarta puszilni. Mivel elég erős fiú volt, féltek tőle. Én nem emlékszem, hogy engem bármikor is bántott volna, csak szóban zaklatott, ezerszer megkérdezett mindent, később már olyan kérdéseket is feltett, amire nem szívesen válaszoltam, de ennyi.
Mi aztán elköltöztünk a házból és egyszer egyszer még láttam itt-ott, de ez már régen volt.

Mostanában sokat beszélgetünk Henivel az éjszakai telefonos beszélgetéseinken a fogyatékosságról, elfogadásról, a másságról. Erre ma a könyvtárban láttam egy igen szakadt férfit, három nagy zsákkal és éreztem, hogy valami fura van benne, valahogyan ismerősnek tűnt. Amikor aztán a könyvtáros megszólalt, hogy azt nem lehet Pityu, már tudtam, hogy ő az.
Amiért pedig ezt az egészet leírtam, az az, hogy ez a család teljesen kihalt, a szülei, az öccse mind meghaltak, ő pedig él, egyedül és mégis talpon tudott maradni valahogy. Az anyukája biztos nem gondolta volna annak idején, hogy így lesz. Fura volt őt látni öregen, fogatlanul, kissé kopaszon, de ugyanazokkal a buta kérdésekkel, mint annak idején. Vajon boldog élete volt? Úgy tűnt, hogy jól van, megtalálta a helyét a világban ő is. A könyvtárosok előtt pedig le a kalappal, mert nagyon türelmesek és megértőek voltak vele.