2017. november 20., hétfő

Mici

Már nagyon régen van cicánk, az első nagyon aprónak került hozzánk, mikor Heni megtalálta és hazahozta még enni sem tudott önállóan, ő 11 évig élt velünk, nagyon szerettük és nagyon megviselt minket, mikor el kellett altatni.
A második cicánk egy fekete cica volt, nagyon szép, ő nem volt olyan hízelgős, sőt sokszor megtámadott, kicsit vad volt, de azért őt is szerettük. Ő a nyáron hagyott itt minket, nem tudjuk mi történt vele, de nem volt könnyű akkor sem.
Most megérkezett Mici, aki ma pont 10 hetes és nagyon édes kiscica. Tegnap hoztam haza és csak most kezdi megismerni a környezetét, de már most nagyon aktív. Ma megismerkedett Benedekkel és Marcival is, nem lepődött meg, mert ahonnan hoztam, ott is voltak gyerekek. Kíváncsian várjuk, hogy ő milyen cica lesz, egyelőre nagyon kedvesnek tűnik.

2017. november 15., szerda

Betegség

Azt gondoltam, hogy én leszek az a családból, aki idén megússza a betegséget, ezt a megfázás, köhögés, stb. nyavalyát, mert eddig már mindenkit ledöntött lábról. 
Hát nem, én sem úsztam meg. A legrosszabb az egészben az, hogy hiába lenne időm rá, de nincs kedvem olvasni se, kötni se, pedig nagyon jó könyvek sorakoznak a polcomon.
Remélem nem tart sokáig, mert már most unom.
Közben sikerült megint megtapasztalnom az egészségügy nehézségeit. Tegnap sürgősségi beutalóval mentünk anyósommal a szemklinikára, ahol nagyon kedves volt mindenki, de reggel 8-tól fél 1-ig tartott, mire sikerült felkerülnünk az osztályra, ahol nagyon nem örültek nekünk. Persze azért elhelyeztek és mindent elrendeztek körülöttünk, de azt nem ígérték, hogy a műtét meglesz a mai napon, pedig mindenki azt mondta, hogy milyen jó, hogy egyből jött. /leszakadt a retinája/nem tudjuk mitől.
Jelzem, a műtét még ma sem volt meg, holnap már biztos, ezt mondták.
Nem irigylem az orvosokat, mert iszonyatosan sok beteg volt, de mindenki nagyon kedves és türelmes volt. Most reménykedünk, hogy holnap talán....

2017. november 3., péntek

Egy nehéz nap

Lehet, hogy már én nem vagyok a régi, de időnként úgy elcsodálkozom magamon, hogy milyen fárasztó tud lenni két kisgyerek, főleg olyan napokon, mikor nem lehet lemenni sem, mert esik az eső és itthon, a lakásban kell eltölteni velük az időt.
Az, hogy mellettük nem lehet csinálni semmit, az már meg sem lep. Gondolom, hogy lesz ez majd könnyebb is, emlékszem Benedek milyen ügyesen segített mindig, de most Marci még túl kicsi ehhez, vagy én vagyok már túl fáradt hozzá.
Azért ma is főztünk ebédet, sőt még sütit is sütöttünk, de egyáltalán nem volt egyszerű művelet. Nem emlékszem már rá, hogy a saját gyerekeinkkel is ilyen nehéz lett volna, vagy csak a szokásos csak a szépre emlékezem működik?
Kár, hogy már elmúlt ez a fagyis időszak.

2017. október 18., szerda

Vénasszonyok nyara Velencén

Kihasználtuk a szép őszi időt és kicsit meghosszabbítva a hét végét lent maradtunk Velencén. Volt mit csinálni a kertben is és a házban is elkezdtük a téliesítést, de valahogy olyan furcsa most, hogy ilyen meleg van, csak este érezni, hogy már javában itt az ősz.
Én már a nyáron elhatároztam, hogy kipróbálom a kerékpárutat a tó körül, de valahogy akkor soha nem volt rá idő. A tömeg sem vonzott túlzottan, mert az út egy része a strandon megy keresztül.
Most, mivel hétfőn mentem, tömeg nem volt, csak szép idő, nyugalom, napsütés, csend, minden adott volt egy jó kis bicajozáshoz.
Jó lenne, ha akadna valaki társnak és nem kellene egyedül menni, de ennek is vannak előnyei, mert ott állok meg, ahol akarok és addig megyek amíg birok.
A kert is nagyon szép, a virágok a meleg nyár után még csak most kezdenek éledezni, sajnálom kihúzgálni őket, pedig már lassan ki kell, mert sajnos a zöld hulladékot is csak meghatározott ideig viszik el, tüzelni meg nem szabad, bár a szomszédok simán elégetik a leveleket is a kályhában, mi meg szagoljuk.

A kis piszok meg akarta inni a kávémat, de nem hagytam



Este mi is raktunk egy kis tüzet, csináltunk nyársakat, nagyon finomat sütöttünk, vörösboroztunk a tűz mellett kettesben. Fura volt, hogy már hatkor olyan sötét volt, hogy csak a tűz világított és melegített. Remélem még a következő hét végéig kitart ez a szép idő.

2017. szeptember 29., péntek

Marci

Nehéz időszak van most, Benedek elkezdte a beszokást az oviba, ami nem megy zökkenőmentesen, első hét végére már beteg is lett, így most újból kezdi. Ma szerda van, de ma már be sem akart menni.
Míg ő ismerkedik az ovival, én meg Marcival ismerkedem, most nagyon sok időt töltünk együtt, szinte az egész délelőttöt. Szerencsére már kezdi megszokni. A lakásban nem nagyon szeret lenni, de ha lemegyek vele a játszótérre, vagy csak sétálunk és nézheti a járműveket, akkor minden rendben van. Nagyon édesen integet mindennek, a villamosnak, a busznak, de a legnagyobb kedvenc a kukásautó. Sokszor vagyok velük délután is, mert anyukájuk iskolába jár, így egy héten három este vigyázni kell rájuk. Nem sok időm van unatkozni, de nem panaszkodom.
Közben Londonban Borka már iskola előkészítőbe jár, nagyon szeretném tudni, hogy ez mit takar, mennyiben különbözik az itteni óvodától. Sajnos nekik nem tudok segíteni, pedig nagyon szeretnék, de a távolság ugye.

A kicsik Soma és Marci

Borka és Benedek

2017. szeptember 15., péntek

Elmélkedések

Tegnap este kaptam a hírt, hogy egy nagyon kedves ismerősöm meghalt. Persze nem mondhatom, hogy váratlanul ért a hír, mert tudtunk róla, hogy már régóta harcol a rákkal, de néha úgy tűnt, hogy sikerül leküzdenie. Utolsó találkozásunkkor elég rosszul nézett ki, de azért nem gondoltam volna, hogy már nem látom többet.
Ami miatt nagyon megérintett ez a dolog, az az, hogy a volt munkahelyemen, ahol 23 évig dolgoztam, mint óvónő, úgy éltünk együtt, mint egy kis család, minden kiránduláson együtt voltunk, ismertük egymás férjeit, gyerekeit, szemünk előtt zajlott az életük.
Azóta, hogy megszűnt az ovi, mi még ugyanúgy találkozunk legalább egy évben egyszer. Ebből a körből lépett ki most egyikünk férje és mivel ő az első, nagyon nehéz feldolgozni. Persze minden veszteség fáj az embernek, de egyből az jutott eszembe, hogy megkezdődött a sor, mostantól már nem lesz megállás.
Ezzel kapcsolatban pedig az a kedvenc számom ugrott be, hogy "Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni...", mert ha már nem tudunk élni a lehetőségekkel, akkor már késő lesz.
Néha elgondolkodom, mikor túl soknak érzem a programokat, a nyüzsgést, ami körülvesz, de ilyenkor örülök, hogy még képes vagyok sok időt tölteni a családdal, az unokákkal, a barátokkal.
Ring Béla emlékére
Ki tudja, meddig lesz még rá lehetőségem.

2017. szeptember 6., szerda

Nagy családi nyaralás Szlovéniában

Igen nagy fába vágtuk a fejszénket idén, mikor lefoglaltunk a tavasszal egy szállást, három szobát Koperben, Szlovéniában és megvettük a vonatjegyeket. Úgy gondoltuk, hogy van bőven időnk arra, hogy megszervezzünk egy nagy családi nyaralást, mi ketten a férjemmel, ill. a lányaink és családjuk 2-2 kisgyerekkel. Ma már belátom, hogy ez nem is olyan egyszerű, főleg úgy, hogy Heniéknek Londonból kellett jönni.
Jöttek sorban a problémák, Heniéknek sehogy nem akart megérkezni az útlevele, utolsó napig bizonytalanságban voltunk. Úgy volt, hogy velük megyünk vonattal, de ez nem sikerült, így Beáékkal mentünk vonattal, amit a fiúk nagyon élveztek, Heniék pedig utánunk jöttek autóval.
Nehezen, de végül is együtt voltunk végre. itt vált számomra nyilvánvalóvá, hogy egy tíz fős csapatot nem is olyan egyszerű koordinálni, főleg 4 kicsi gyerekkel együtt. Mire a strandra lejutottunk, már valaki mindig sírt. Pedig a strand csak egy sarokra volt.
A nehézségeket leszámítva nagyon szép napokat töltöttünk együtt, egy kedves kis városban, ahol gyönyörű a tenger, a naplementék, nagyon jó játszóterek vannak és isteni fagyik, amiknek nem lehetett ellenállni.
A gyerekek sokszor megfogalmazták, hogy nem akarnak haza menni, de azt hiszem mi is így voltunk ezzel.