Még mindig bezárva

Én karanténba vonultam, saját magamtól, de hogy ez mit ér, azt nem tudom. A férjem ugyanis dolgozik, naponta bejár a munkahelyére, mert mint az élelmiszerboltok, vagy a gyógyszertárak, a vasút sem állhat le. Ők egy országos javítóműhely, tehát dolgozniuk kell. Szerencsére kevesen vannak, de ők viszont nagyon sok helyről jönnek, többen vidékről, minden nap. Védőfelszerelés, ja az nincs. Kézfertőtlenítőt kaptak, ennyi.
Ma olvastam egy cikket, hogy az utcai ruhát minden nap mossuk ki, a cipőket fertőtlenítsük le, a táskákat is, stb. Először is mivel?
Aki a férfiakat ismeri tudja, hogy max. két farmerja van ilyen téli időben, amit hajlandó felvenni, kabátja sem több. Ezt naponta mosni?
Nem tudom, ki hogy csinálja, nekem ez nem megy.
Persze amit lehet megteszünk, gondolom én.
Én itthon unatkozom. Horgolok, olvasok, filmet nézek, beszélgetek a gyerekeimmel telefonon, ennyi. Nem ehhez vagyok szokva, megszoktam a nyüzsgést, az unokákat, a mindennapos teendőket. Nehezen viselem, gondolom az idősek, akik teljesen egyedül vannak, még nehezebben.
Csak azt remélem, hogy egyszer túljutunk ezen és jobban fogjuk értékelni azt amink van. Megváltozik a fontossági sorrend. Talán.

Micike segít nekem, hogy ne érezzem egyedül magam