Első napon, mikor szabadság után bementem dolgozni, azzal fogadtak, hogy febr. 28-ig kell csak dolgoznom. Vegyes érzelmeim vannak ezzel kapcsolatban. Persze, hogy örülök, hogy elmehetek végre nyugdíjba, hiszen erre vártam, nem igaz? De azért, ha belegondolok, hogy nem kell többet bemennem, minden megváltozik. Egyszer már átéltem ezt, mikor a régi munkahelyem megszűnt. Az sem volt könnyű, egy egészen újat, mást kellett kezdenem, nem vagyok egy nagy változtató, szeretem a megszokott dolgokat magam körül.
Ma találkoztam azokkal az óvónőkkel, akik még itt a rendszerben dolgoznak velem együtt, na nem vagyunk sokan, összesen négyen. Más-más intézményben vagyunk, de azért jó így összejönni néha, mert a problémáink nagyon is hasonlóak. Pénz nincs semmire, ember nincs, csak a munka, de amiért mindannyian vállaljuk, azok a gyerekek, akik megérdemlik a törődést, a gondoskodást, hiszen ők tehetnek a legkevésbé arról, hogy itt kell élniük.
Még van három rövid hónap, amit elég nehezen viselek, mert egyre fokozódik a nyomás, egyre kevesebb az ember, meg amúgy is, így év vége felé már elfárad az ember.
Ma szombat van, de be kell mennem dolgozni, pedig még nagyon sok szabadságom lenne, de ha nincs ember, akkor be kell menni. Ez az, amit a férjem soha nem fog megérteni. Mézeskalácsot fogunk sütni a gyerekekkel és biztosan nagyon aranyosak lesznek, csak mellette, mivel én leszek az ügyeletes, még rengeteg teendőm lesz. Na nem baj, vasárnap itthon már csak takarítani fogok. Pihenésképpen.
Zsuzsa azért pihenjél is!
VálaszTörlés