Elmélkedések

Tegnap este kaptam a hírt, hogy egy nagyon kedves ismerősöm meghalt. Persze nem mondhatom, hogy váratlanul ért a hír, mert tudtunk róla, hogy már régóta harcol a rákkal, de néha úgy tűnt, hogy sikerül leküzdenie. Utolsó találkozásunkkor elég rosszul nézett ki, de azért nem gondoltam volna, hogy már nem látom többet.
Ami miatt nagyon megérintett ez a dolog, az az, hogy a volt munkahelyemen, ahol 23 évig dolgoztam, mint óvónő, úgy éltünk együtt, mint egy kis család, minden kiránduláson együtt voltunk, ismertük egymás férjeit, gyerekeit, szemünk előtt zajlott az életük.
Azóta, hogy megszűnt az ovi, mi még ugyanúgy találkozunk legalább egy évben egyszer. Ebből a körből lépett ki most egyikünk férje és mivel ő az első, nagyon nehéz feldolgozni. Persze minden veszteség fáj az embernek, de egyből az jutott eszembe, hogy megkezdődött a sor, mostantól már nem lesz megállás.
Ezzel kapcsolatban pedig az a kedvenc számom ugrott be, hogy "Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni...", mert ha már nem tudunk élni a lehetőségekkel, akkor már késő lesz.
Néha elgondolkodom, mikor túl soknak érzem a programokat, a nyüzsgést, ami körülvesz, de ilyenkor örülök, hogy még képes vagyok sok időt tölteni a családdal, az unokákkal, a barátokkal.

Ring Béla emlékére

Ki tudja, meddig lesz még rá lehetőségem.