2015. június 18., csütörtök

Visszaköszön a gyerekkor

Ma egy fura élményben volt részem. Gyerekkoromban a VII. kerületben laktunk, egy körfolyosós régi házban, ahol mindenki mindig tudta, hogy mi történik a másik családban, ki mit főz, kihez jönnek vendégek, stb. Pár lakással arrébb lakott egy család, ahol az idősebbik fiú fogyatékos volt, akkoriban fél füllel úgy hallottam, hogy fogós szülés volt. Akkor még nem tudtam, hogy ez mit jelenthet, de valami szörnyűségnek tűnt. Pityunak hívták és pár évvel volt csak idősebb nálam. Nem sok vizet zavart, illetve mégis, mert az osztálytársaim nem mertek hozzám feljönni, ugyanis a lányokat elkapta a lépcsőházban és meg akarta puszilni. Mivel elég erős fiú volt, féltek tőle. Én nem emlékszem, hogy engem bármikor is bántott volna, csak szóban zaklatott, ezerszer megkérdezett mindent, később már olyan kérdéseket is feltett, amire nem szívesen válaszoltam, de ennyi.
Mi aztán elköltöztünk a házból és egyszer egyszer még láttam itt-ott, de ez már régen volt.
Mostanában sokat beszélgetünk Henivel az éjszakai telefonos beszélgetéseinken a fogyatékosságról, elfogadásról, a másságról. Erre ma a könyvtárban láttam egy igen szakadt férfit, három nagy zsákkal és éreztem, hogy valami fura van benne, valahogyan ismerősnek tűnt. Amikor aztán a könyvtáros megszólalt, hogy azt nem lehet Pityu, már tudtam, hogy ő az.
Amiért pedig ezt az egészet leírtam, az az, hogy ez a család teljesen kihalt, a szülei, az öccse mind meghaltak, ő pedig él, egyedül és mégis talpon tudott maradni valahogy. Az anyukája biztos nem gondolta volna annak idején, hogy így lesz. Fura volt őt látni öregen, fogatlanul, kissé kopaszon, de ugyanazokkal a buta kérdésekkel, mint annak idején. Vajon boldog élete volt? Úgy tűnt, hogy jól van, megtalálta a helyét a világban ő is. A könyvtárosok előtt pedig le a kalappal, mert nagyon türelmesek és megértőek voltak vele.

1 megjegyzés: