2014. február 18., kedd

A legszomorúbb nap

Nagyon régen nem írtam, de ezt az időszakot nagyjából a kórházban töltöttem az anyukám ágya mellett. Sajnos már csak múlt időben beszélhetek róla, mert feladta a harcot és itt hagyott minket. Megértem őt, mert ez az élet már nem volt emberhez méltó, főleg amilyenek a mai kórházi viszonyok. Ha egyszer majd túl leszek a nehezén lehet, hogy bővebben is írok a kórházi élményeinkről, de most még nem megy. Nagyon nehéz volt átélni a mindennapokat, de örülök annak, hogy végig mellette lehettem, amiben tudtam megkönnyíthettem az utolsó napjait. Fájt, amikor összehívott minket és elbúcsúzott tőlünk, de ugyanakkor nagyon jó is volt, mert ekkor éreztem azt, hogy mennyire összetartozunk és hogy milyen fontos a család. A kórházban láttam, hogy milyen sokat jelent, ha van valakinek hozzátartozója, aki figyel rá és milyen annak, akinek senkije sincs.
Megbékélt a sorsával, csak az fájt neki, hogy minket itt kell hagynia és a két picurkát soha nem láthatja. Nekünk nagyon, nagyon fog hiányozni. Én egyelőre nagyon össze vagyok zavarodva, kell egy kis idő, mire visszatalálok az életbe, de nyilván sikerülni fog, hiszen még nagyon sok dolgom van itt.

2 megjegyzés: