Velence tavasszal

A Velencei tó

Az első lecsó

Ez az elhúzódó télies időjárás megtréfálta a növényeket és minket embereket is. mivel eddig nagyon hideg volt, most meg hihetetlen meleg, ezért a növények őrült tempóval próbálják behozni a lemaradást. minden fű, fa, növény virágzik ezerrel. Egy hét alatt szinte kinyílt minden. sajnálom a tavaszi virágokat, amik nem ilyen meleghez vannak szokva és így nagyon hamar el is fognak virágozni, pedig számomra ez a legszebb évszak, mikor a tulipánok és az egyéb korai virágok bontogatják szirmaikat.
Nálunk ez az időszak a nagytakarítás ideje is, mielőtt lent alszunk első alkalommal, ki kell takarítani a házat. Hát most egyszerűen nem volt szívem bent lenni, mert kint szinte nyári meleg volt, a ház meg mint a jégverem. persze azért megcsináltuk azt is, így már este lent aludtunk.
Szinte hihetetlen volt, hogy még este nyolckor is nyitva volt az ajtó és kintről jött be a meleg. Jó volt lent lenni, mint mindig.

Unokatesó találkozó

Általában minden évben egyszer sikerül összehozni egy ilyen unokatesós találkozót, amiről persze mindig hiányzik valaki, mert ahogy bővül a család, egyre nehezebb összehozni az embereket. Ez azért is érdekes, mert ebben a családban mindig is szokás volt ez a találkozó, régen, mikor még én a férjem révén bekerültem közéjük, még minden születésnapot, névnapot közösen ünnepeltek. aztán, ahogy egyre többen hullottak ki, próbáljuk mi, fiatalok feleleveníteni a régi hagyományokat és újból elkezdtünk találkozgatni. Igaz, hogy csak egy évben egyszer, de így is nagyon jókat tudunk beszélgetni, örülünk egymásnak, egymás sikereinek, a gyerekeknek. Remélem, hogy ez továbbra is így marad, majd ha a következő generáció is családot alapít, ők is továbbviszik ezt a szép hagyományt.

Az utazás

Igaz, hogy az első napról már írtam, de Heni tanácsára most nem írom le újból, csak átmásoltam az egészet ide, hogy ő is el tudja olvasni. mindig tanul az ember. Íme az egész utazás.

2013.márc.22.péntek

Az idén nagyon sok részünk jutott a hóból. Voltunk Prágában februárban, ami ki sem látszott a hó alól, két nap egyfolytában esett. Voltunk a Mátrában, Fallóskúton, ahol az autót kellett kiszabadítani a hó fogságából, ezért nagyon vártuk már ezt az utat, abban a reményben, hogy itt már találunk egy kis tavaszt.

Péntek délután indultunk el a Keletiből, a szokásos csapat, Margit, Laci és mi ketten. Olyan hideg volt, hogy télikabátban, sapkában, kesztyűben majd megfagytunk, amíg a vonatra vártunk. Végig az úton mindenfelé nagy hó volt. Az első vonattal Bécsig mentünk, itt megint egy kis várakozás, majd felszálltunk a Rómába tartó vonatra, ahová sajnos már nem kaptunk kusett jegyet, csak helyjegyet, így egy osztrák párral osztottuk meg a fülkénket. Ők is Rómába mentek. Laci révén jól elbeszélgettünk velük, éjjel pedig igyekeztünk kicsit aludni, mert még innen is hosszú út várt ránk. Szombaton dél körül értünk Róma Terminire, ahol már napsütés fogadott. Egyből jobban éreztük magunkat tőle, no meg attól a jó erős kávétól, amit a szokásos kis kávézóban ittunk.

Hamarosan indultunk tovább Nápolyba, egy helyi vonattal. Minden vonaton rengeteg utas volt, talán a hét vége, vagy a tavaszi szünet miatt, de azért mindig akadt annyi hely, ami nekünk kellett. Ahogy közeledtünk a tenger felé egyre szebben sütött a nap, végig az úton nyíltak a mandulafák, nagyon szép látvány volt.

Nápolyból Pompejibe egy újabb vonattal mentünk, de már csak egy fél órát. Kb. 3 órára megérkeztünk a hotelbe, ami egy kicsi hotel volt, kb. 10 szobával és rajtunk kívül nem is volt senki. Az első az volt, hogy kinyitottuk az erkélyajtót és nem tudtunk betelni a látvánnyal. Szemben velünk egy gyönyörű templom, háttérben a Vezúv. A főtéren zajlik az élet, süt a nap, az olaszok pedig már nyitott kocsikkal furikáznak, kávéznak, beszélgetnek a parkban, egyszóval élvezik az életet.

Lepakoltunk és egyből elindultunk felfedezni a várost, ami nem túl nagy, de nagyon barátságos. Bementünk a templomba, ahol éppen mise folyt. Nagyon sok család volt egészen apró gyerekekkel. Elsétáltunk a romváros felé is, megnéztük mennyibe kerül a belépő, aztán bevásároltunk vacsorára és kiültünk a parkba a helyiek közé. Sajnos a szobának egyetlen hátránya az, hogy nagyon hűvös, ezért a parkba mentünk melegedni, ha fáztunk.

Vacsora után hamar lefeküdtünk, mert az előző éjjel azért nem túl sokat aludtunk.

Márc.24.Vasárnap

Aránylag korán ébredtünk, de nem sok kedvünk volt felkelni a hűvös szobában. Szerencsére kint már sütött a nap és ahogy kinyitottuk az erkélyajtót, egyből jobb kedvünk lett. Nem kellett nagyon sietnünk, mert már tegnap megnéztük, hogy 11-kor indul a túra a Vezúvra, amit erre a napra terveztünk. A néni, a házigazdánk minden reggel megkérdezte, hogy mi lesz a napi program és este is mindig érdeklődött, hogy milyen volt. Ez azért is volt így, mert ő nyitotta és zárta az ajtót, mikor elmentünk vagy megjöttünk. Megreggeliztünk, kávéztunk, aztán elindultunk sétálni a szép napsütésben. A téren nagy volt a tömeg, már tegnap láttuk, hogy építenek valamilyen színpadot, gondoltuk, hogy lesz valami rendezvény, mert most volt Virágvasárnap, minden ember egy olajággal sétált haza a templomból. Még sok időnk volt indulásig, ezért bementünk a cukrászdába és megkóstoltuk a helyi krémest, ami nagyon finom volt. Kicsit hasonlított a miénkhez, de nagyon édes volt, és a tésztája valami fenséges ízű volt. Előző nap már láttuk, hogy a cukrászda melletti műhelyben sütik a jellegzetes húsvéti kalácsokat, és mindenki vitte haza őket szép díszdobozba csomagolva. A fiúk még ittak egy-egy sört, aztán megkerestük a helyet, ahol várni kellett a taxira, ami a nagy forgalomban nehezen tudott közlekedni, de kicsi késéssel azért megérkezett.

Nyolcan mentünk összesen, fejenként 20 euró volt az út. Elég sokat kellett menni, a sofőr nem nagyon vette figyelembe a sebességkorlátozó táblákat, a 60-as táblánál ment 100al, állandóan előzött, olyan jó olaszosan vezetett.

Onnan lentről indultunk és még hol a vége?

Ahogy mentünk fel a hegyre többször is lassított, hogy tudjunk fényképezni, ha volt valami látnivaló. A kilátás egyre szebb lett, a Nápolyi öbölre. Végre felértünk a hegy tetejére, ahol még fizetni kellett 10 eurót fejenként, hogy bemehessünk a természetvédelmi területre. Innen indult a gyalogtúra. Szerencsére osztogattak túrabotokat, mert én az enyémet itthon hagytam, de ez nagy segítségnek

bizonyult. Szerencsére még nem voltak nagyon sokan, de így is elég nagy por volt, ahogy jöttek, futottak lefelé a hegyről a gyerekek. Elég hosszú úton kellett felfelé menni ahhoz, hogy a kráter szélét elérjük, de a látvány kárpótolt minden nehézségért. Mint a könyvből megtudtam, 264m-es szintkülönbségű, másfél kilométeres túra vezet a csúcshoz. Szerencsénk volt, mert nagyon szép tiszta idő volt és csak kicsit fújt a szél. Ahogy a kráterbe belenéztünk egyik oldalán füstölgött és kénes szagot is lehetett érezni, egyébként nem tűnt élőnek. Elég hosszan lehetett sétálni a peremen, de volt olyan oldal, ahol már nagyon fújt a szél. A kilátás viszont páratlan volt. A Nápolyi öböl, Capri, Sorrento, Ichia. Lefelé kicsit gyorsabb, de nehezebb is volt az út, mert eléggé csúszott a homok. Gyűjtöttem még néhány követ, aztán siettünk vissza, mert fél kettőre volt megbeszélve a találkozó. Visszaadtuk a botokat, a taxis már a kapuban várt minket, aztán beszálltunk az autóba és száguldoztunk lefelé a hegyről. Nagyon sietett, biztosan a mama várta ebédre, mert vele beszélt út közben.

Szerencsésen megérkeztünk, mi is ebédeltünk egy kis hazait, aztán kávé után újból felkerekedtünk, hogy kihasználjuk még a hátralevő időt. Mivel Nápoly csak fél óra vonatozásra volt, ezért a mai napra még azt terveztük, hogy rövid sétát teszünk a városban.

Az állomás környéke elég kiábrándító volt, rengeteg bevándorló, még több szemét, de egy idő után már nem zavart. Betértünk néhány templomba, ami útba esett, mindegyik nagyon szép volt. Az utcákon már körmenetre készültek az emberek, mindenhol gyülekeztek, zászlókkal, gyertyákkal, énekszóval. Találtam egy kis boltot, ami egy Limoncsello üzem volt és mivel a többiek nem jöttek be, az eladó nekem magyarázta el angol nyelven, hogy is készül a Limoncsello. Nagyon érdekes volt. Bele is szagoltam az üstbe, ahol a tömény ital volt, mondta, hogy ezt még hígítják, kb. 30fokosra. Különböző ízesítésűek voltak, csokoládés, kávés, stb.

Szűk kis utcákon mentünk, amik tele voltak szeméttel és sok- sok emberrel. Nyolc óra körül értünk az állomásra és hamarosan indult is a vonatunk vissza. Jó fáradtan értünk vissza Pompejibe, ahol az utak még mindig le voltak zárva a rendezvény miatt.

Fürdés után úgy döntöttünk, hogy keresünk valami helyet, ahol megvacsorázhatnánk. Egy nagyon barátságos kis éttermet találtunk, ahol mi hárman, a gyávák tésztát ettünk, Józsi pedig a ház ajánlatát, polipot evett. Ittunk hozzá finom vörösbort, minden nagyon jó volt, jól is laktunk.

Hazafelé még láttuk az előadás végét. Ez egy komoly színházi előadás volt, kórussal, sok szereplővel, egy misztériumjáték. Mi már csak a végére, a keresztre feszítésre értünk oda, de megvártuk az előadás végét. Érdekes volt. 11 órára lett vége, hosszú nap volt, hamar lefeküdtünk.

Márc.25.Hétfő

Ma 8 óra körül ébredtünk és hamar el is indultunk az állomásra, csak előbb még megreggeliztünk és kávéztunk itthon. Sajnos ma már kicsit borúsabb volt az idő és ettől a naptól kezdve nem is láttuk a Vezúvot az ablakból, mert állandóan felhőben volt. A mai terv, Herculaneum és a Vasúti Múzeum Pietrarsában. Az állomás felé menet a kisboltban vettünk kenyeret meg sört, aztán útnak indultunk. A vonattal kb. 20 percet kellett menni és csöpörgött kicsit az eső, mikor felszálltunk. Egyébként az éjjel is esett, mert reggelre minden vizes volt. Mikor a vonatról leszálltunk még kicsit hűvös volt, de bíztunk benne, hogy ki fog sütni a nap. Jó sokat kellett gyalogolni, megint jó meredek utcákon, a szemétkupacokat kerülgetve, mire végre elértük Herculaneum bejáratát. Olyan jegyet vettünk 20euróért, ami holnap majd Pompeibe is érvényes lesz, ill. még több helyre is, de azokra már valószínűleg nem lesz időnk. Mire elindultunk a romvárosba, már kezdett sütni a nap is és a végére egészen melegünk lett. Herculaneumról azt érdemes tudni, hogy a Vezúv 79-es kitörésének két város esett áldozatul, Pompei, a kereskedőváros, és ez az előkelő lakónegyed, amely a XVIII. századig szintén betemetve állt és ma is csak részben van feltárva. Mivel szinte az egész ókori település 25m-rel a mai Ercolano városka alatt fekszik eltemetve, valószínűleg így is marad. Míg Pompeit fokozatosan temette be a porból, hamuból és tajtékkövekből álló viszonylag puha réteg, addig Herculaneumot rövid idő alatt árasztotta el a vulkanikus iszap. A kitörést követő özönvízszerű esőzésektől aztán ez az üledék szinte betonkeménységű anyaggá állt össze. Így aztán a helyszín feltárása komoly nehézségekbe ütközött az elejétől fogva. A módszeres feltárás 1927-ben kezdődött és napjainkig is tar, állandóan újraértékelve a romokkal kapcsolatos elméleteket.

Itt egy magyar házaspárral is találkoztunk, eddig még nem hallottunk magyar szót. Mire végigjártuk a romokat a nap is jó erősen sütött. Kicsit megpihentünk, aztán visszasétáltunk a vasútállomásra, az egy megállóval arrébb levő vasúti-múzeumot megtekinteni. A Múzeumot Heninek köszönhetjük, ő találta az interneten nekünk, ha már úgyis arra járunk, nézzük meg.

Közvetlenül a vasúti megállónál van, a tengerparton, gyönyörű környezetben. Kicsit várakoztunk, nézelődtünk, mire végre előkerült egy ember, aki azt mondta, hogy sajnos a Múzeum már zárva van és ma már nem is nyit ki, majd csak holnap. Józsi mondta neki, hogy nekünk csak a mai nap a jó, és hogy magyar vasutasok vagyunk. Ez hatott és azt mondta, hogy jó, kettőig maradhatunk. Kiderült, hogy csak fél kettőig lettek volna nyitva, de megszánt minket.

A fiúknak csak úgy csillogott a szemük mikor a régi, 1938-as mozdonyokat meglátták. Nagyon szépen karbantartott vonatok voltak, csillogtak-villogtak. Volt olyan, amire fel is lehetett mászni, benézni az ablakon. Olyan volt, mint az Orient –expressz, nagyon szép berendezéssel. A következő csarnokban szerszámok, régi jegykiadó gép, ill. vasúti kellékek, várótermi padok voltak. A legnagyobb csarnokban találtuk a gőzmozdonyokat. Még nekem is nagy élmény volt, hát még egy vasútszerető embernek. Itt csillogtak csak igazán a vasutas szemek. Találtunk egy vonatot, ami 1839-ben készült és nagyon szépen fel volt újítva, nekem ez tetszett a legjobban. Sajnos igyekeznünk kellett, mert letelt az időnk. Megköszöntük a vasutasoknak a kedvességüket aztán elindultunk vonatot nézni. Mivel még volt egy kis idő az indulásig, próbáltunk valami helyet találni, ahol kávét lehetne inni. Sajnos ez pont az az időszak volt, amikor bezárnak a boltok, ezért nem nagyon találtunk semmit, így aztán a helyektől próbáltunk érdeklődni hol lehetne inni egy kávét. Ők egyből mondták, hogy Juliusnál lehet. Ez egy olyan kis bolt volt, ahol szinte minden van, húsbolt, édesség és kávézó. Nekünk nagyon megfelelt. Kaptunk kávét, ami annyiból volt érdekes, hogy már alapból édes volt, én eddig ilyennel még nem találkoztam. Azért nagyon jól esett és a fiú is nagyon kedves volt.

A Vasúti Múzeum

Visszamentünk az állomásra és vártuk a vonatot, ami csak nem akart jönni. Már eltelt egy óra és még sehol semmi. Kezdtünk türelmetlenek lenni, mire végre jött a vonat. Felszálltunk, kicsit fáradtan nézelődtünk, aztán kicsit furcsa kezdett lenni, nem voltak ismerősek a házak, mint ha nem ugyanarra mennénk. Megkérdeztük, aztán kiderült, hogy így is van. Leszállás, vissza egy másik vonattal, aztán újra vissza. Csak egy-egy megállókat kellett menni oda-vissza, ezért szerencsére nem is tartott túl sokáig a kitérő, 6 óra körül már otthon voltunk. Még beszaladtunk a postára, feladni Heninek a lapot, na itt is sokat kell várni, nem csak otthon, ami meglepő volt, hogy itt majdnem csak férfiak dolgoznak a postán. Otthon megvacsoráztunk, aztán mire mindannyian megfürödtünk, elvackolódtunk már lehetett is aludni. Sajnos a szoba még mindig nagyon hideg, ezért inkább lefekszünk korán.

Márc.26.Kedd

Reggel megint esőre ébredtünk, de mire megreggeliztünk, már az esőnek nyoma sem volt. A mai program csak itt helyben, Pompeji romvárosa, ahová már meg is van a jegyünk. Mikor a bejárathoz értünk ismét elkezdett esni, de ez nem nagyon szegte kedvünket, mert amúgy nem volt rossz idő és egyébként is hamar elállt. Az egész nap ilyen változékony volt, de szerencsére egyszer sem áztunk meg. Próbáltuk térkép alapján végigjárni a fontosabb helyeket, de ha egy ház előtt nagyobb csoportosulást láttunk, akkor oda betértünk. Sok olyan épület volt, ami most éppen nem látogatható, mert dolgoztak rajta. Már itthon olvastam, hogy nagyon sok pénzt kaptak az Uniótól a helyreállításra, reméljük, hogy fel is használják, mert az előző igazgató állítólag elsikkasztott egy csomó pénzt. Pompeji egyébként felkerült a Világörökség veszélyeztetettségi listájára.
 Amit lehetett azt mind megnéztük, közben egyszer megpihentünk, egy kávé erejéig, aztán mentünk tovább. Sok olyat láttunk, amit első alkalommal nem, de volt olyan is, amit most nem találtunk meg. Olyan nagy a terület, hogy szinte lehetetlen egy nap alatt bejárni. Sajnos a jeggyel nem lehet visszamenni, ha az ember kijön, már nem mehet vissza, pedig jó volna. Majdnem fél három volt, mire a kijárathoz értünk. Ekkorra már úgy éreztük, hogy nem tudunk többet menni. Amúgy is igyekeznünk kellett, mert tényleg nagyon gyülekeztek a felhők a fejünk felett.

Otthon ebédeltünk, jó kis hazai szalámit, olasz kenyérrel és salátával. Ittunk hozzá boros teát, a hideg miatt. Sajnos a szoba még mindig nem melegedett be, de ahogy Beától és Henitől megtudtuk otthon még hidegebb van, újból esik a hó. Sikerült felvenni a kapcsolatot a lányokkal, bár internet csak kint van az előtérben, de azért leveleztünk, ill. beszélgettünk velük. Sajnos eljött az idő, hogy el kellett indulnunk, bevásárolni a hazaútra. Vettünk bort, kenyeret, halkonzervet, sajtot, a zöldségesnél pedig citromot. Vacsorázni még el akartunk menni este, csak még nem tudtuk, hogy hová.

Sajnos a Vezúv csak első két napon mutatta meg magát, azóta egyfolytában felhőben volt, de így is nagyon szerettünk kint ülni az erkélyen és figyelni a nyüzsgő teret, minden napszakban. No és persze ott sokkal jobb idő volt, mint bent a szobában. Estefelé elindultunk vacsorázni, de előbb kifizettük a szállást. Az első napon kinézett étterembe mentünk, ahol az öreg nagyon szimpatikusan hívogatott be minket. Rajtunk kívül nem volt senki, csak a család, aki mint egy rendes olasz család élte a mindennapi zajos életét. A rendeléssel volt némi problémánk, de végül csak megértette a pincér, aki az apa volt, hogy mit szeretnénk.

Józsi megint egy vegyes tálat kapott, tenger gyümölcseit, mi pedig roston sült halat ettünk salátával. Nagyon finom volt minden, jól is laktunk vele. Este már csak fürödtünk és aludtunk. Ez a nap is jó fárasztó volt.

Márc.27.Szerda

Reggel korán összecsomagoltunk, megreggeliztünk, aztán elbúcsúztunk házigazdánktól, a nénitől, akinek a korát sehogy nem tudtuk megállapítani és kiültünk a parkba kicsit még napozni, melegedni, elköszönni ettől a hangulatos kis parktól, ahol mindig zajlott az élet. A fiúk még elmentek egy-egy sörért a boltba, mi pedig élveztük a napsütést. Az állomáson még ittunk egy jó erős kávét, ill. én egy tejeskávét és ettünk hozzá babát, ami az itteni helyi süti.

Leginkább a mi fánkunkhoz hasonlít és leöntik valamilyen sziruppal. Finom volt.

A vonatunk 10 óra körül ért Nápolyba. Laci és Margit már nem akartak sétálni, ezért vigyáztak a csomagokra, mi pedig elindultunk egy rövid sétára, az állomás környékén. Megnéztük a piacot, mert sajnos a pizzériát nem találtuk meg, amit kerestünk. A piac számomra mindig nagy élmény, nem csak a sokféle árú, hanem a hangulat, a szagok, a kiabálás, az élet.

Dél körül mentünk tovább Rómába. Itt szintén csak ketten mentünk sétálni, könnyű volt, hogy csomagot nem kellett vinni.

Elsétáltunk a Colosseumhoz, ahol most is persze sokan voltak, ettünk pizzát, fagyit, vettünk itthonra Limoncellot.

Este 7 körül már felszállhattunk a vonatra. Most nem kellett sietni, mert volt kusett jegyünk, de mire odaértünk, már volt két hölgy a fülkében, annyi csomaggal, hogy mi már be sem fértünk. Egyikük ráadásul terhes volt és ők aludtak volna a felső ágyon. Nagyon viccesnek találták, főleg a mama, jókat kacagott, látszott rajta, hogy még soha nem utazott ilyen körülmények között. Azt mondták, hogy ők ülni szerettek volna, de már nem kaptak, csak ilyen jegyet. Végül abban maradtunk, hogy üljenek az alsó ülésen, mi pedig felmegyünk aludni. Elég nyugis éjszakánk volt. Reggel friss zsömlét kaptunk vajjal, amit az egyik állomáson raktak fel a vonatra és kávét. Nagyon jól esett, pedig köze nem volt az olasz kávéhoz, ez már inkább németes hosszú kávé volt, de legalább meleg. Bécsben még kb. egy órás várakozás után felszálltunk a Rail Jet-re, ami eléggé tele volt, de azért akadt egy-egy hely rajta. Meglepő volt, hogy itthon nagyobb hó volt, mint Ausztriában, mindenki fényképezte a látványt. Sikerült visszajönnünk a tavaszból a télbe.

Itthon várt a mama finom töltött káposztával és a hír, hogy a lakásban a mai nap nincs meleg víz és fűtés. Azért még mindig melegebb volt, mint a kinti szoba. Hát, ez az utazás is véget ért.